30.rész

Reita pov:

Elveszve szaladok a fák között, el messzire...Csak azt akarom, hogy vége legyen ennek az egésznek. Egyáltalán miért kezdődött el? Miért nem lehet nekem egy normális életem, mint mindenki másnak? Olyan nagy kérés ez?



-Szeress! 
- Én nem... - értetlenül rázom a fejem. 
- Miért olyan nehéz? Szerelmet vallok neked, akkor miért viselkedsz így? 
- Te nem! 

Azok után, ahogy viselkedett velem, legtöbbször csak belém kötött, mégis mit vár, hogy majd ezek után karjaiban fogok kikötni? Ennyire bolondnak néz? Elismerem én sem vagyok a szentek szentje, de ő... Luhan is bármennyire mondja, hogy tud jó fej lenni... nem mennék bele semmibe...

-Luhan talán megérdemel téged? Talán ő jobban bánt veled mint én? Itt volt melletted? Én nem láttam pedig én voltam ott veled! 
- Te ezt felfogni sem tudom Sehun... - kezem mellkasomhoz emelem. - Ő a szívét adná nekem... Te képes lennél, csak engem szeretni? 
- Igen... 
- Ha képes lennél, már az elején nem viselkedtél volna így... 
- De akkor még nem szerettelek. 
- Na látod, ez a különbség közted és Luhan között, Ő már az első pillanattól szeretett... 

Most miért én érzem magam egy szemét aljas dögnek? Hisz ezt kellett mondanom, én ezt éreztem jónak. Luhan szavaiból csak ezt tudom leszűrni, hogy tán így érez. Vagy rosszul ítélném meg a dolgokat? Valaki elmondhatná mit tegyek...


Luhan pov:

-Mit tervez ez a nőszemély? - kérdezi Kris.
- Hozzákel mennem, hogy elengedje Reitát...
- Figyelj Wufan... nem kellene neki elmondani? - Xiumin félve teszi fel a kérdést, amit nem értek ilyen hirtelen. Wu feszülten vizslatja a földet majd torkát megköszörülve tekintetét rám szegezi.
- Igazából nem Reitát rabolták el.
- Mi? - szemeim elkerekednek. - Akkor hol van? - remeg a testem.
- Otthon, biztonságban...
- De akkor ki van itt?
- Reita egy barátnője.. a neve Soah, és azt hitték, hogy ő Reita, mikor együtt voltak a házadban. Reit leütötték, Sehun talált rá, és egyből hazavitte.
- Akkor - indulnék el innen, de Lay megragadja a karom.
- Nem hagyhatjuk itt, segített Reitának, ennyit megér, hogy legalább kiszabadítsuk... - erősen néz a szemembe, amit állok. Máris igazi bátyó szerepbe kapcsolt.
- Fogadjunk már valami tervetek is van... - méregetve nézem őket, mire Xiumin és Kris összenéznek s bólintanak.

-Chen és Tao bemennek s magukra keltik majd a figyelmüket a ceremónia alatt egy kis verekedéssel, aztán pedig... - Kris végig elmesélte a tervet. Mindenre gondoltak, és még én is megúszom a dolgot, csak remélni tudom, hoyg minden rendben fog menni, mert nem akarok ezen a helyen tovább lenni. Folyamatosan a hideg futkos a hátamon. elég volt nekem 5 évesen itt lennem...
Az emlékek még most is pofon tudnak vágni.

-Játszatok egy kicsit - kedves mosollyal arcán tol a kislány felé apa. 
- De én nem akarok vele, olyan unalmas - nyafogok miközben kapálózok, és próbálok ellenkezni a lány közelébe kerülése ellen. 
- Szia Lulu, gyere játszunk papás, mamásat! - vigyorogva integet a lány. 


Megrázom a fejem és megborzongok az emlék felidézése miatt. Már akkor is ultra szerencsétlen voltam, és most itt állok az oltárnál, egy olyan személyt várva, akit rühellek...
Oldalt van egy lány, akit őrök vesznek körbe és mivel a keze is megvan kötözve, egyből tudom, hogy ő az a lány akit mi most kifogunk szabadítani, aki segített Reitának. Xiumin a harmadik padsorban figyel és ha minden elkezdődik ő fogja kivinni a lányt. Tao és Chen hátul vannak, hogy az őrök majd arra a részre terelődjenek. Lay a bejáratnál fogja biztosítani a kijutást, míg Wufan a lány körüli őröket fogja kiiktatni, ha netán azok nem mennének oda Chen-ékhez. Egy újabb nagyszerű terv, amit a mi vezetőnk talált ki. Nem is ő lenne, ha nem gondolna semmire. Ja és igen, az én dolgom lesz majd Changhee-t feltartóztatni, hogy ne tudjon semmiféle parancsot kiadni a kutyáinak.
Szívem a torkomban dobog, nagyon remélem, hogy minden jól fog menni...


Reita pov:

Haza kellene mennem és ott megvárni a fiúkat, de mi van, ha Sehun újra beszélni akar? Biztos, hogy otthon keresne először. A sötét miatt hasra esek egy faágban így lehorzsolom a tenyerem és a térdem is. Feltolom magam és sziszegve ülök a hátsó felemre le. Hunyorogva nézek körbe, és kezdek jobban kivenni részleteket. Szemem nagyra nyílik mikor a kidöntött fát meglátom. Ez az a hely, ahol először találkoztam Luhannal.
Amikor még nem tudtam semmit, hogy mi ő, már akkor is különlegesnek gondoltam. Ő segített rajtam, tartozom annyival neki, hogy hűséges leszek én is hozzá. Nem kötelességből teszek semmit, hanem mert én is szeretem, efelől már nincs semmi kétségem.
-Reita... - lihegő hang jön a hátam mögül. Tudom kihez tartozik, de nem akarom felfogni. Miért jött utánam és mit akar még? Nem fordulok meg, s hallom lassú lépteit felém közeledni, majd ledobja magát mellém. - Miért menekülsz előlem?
- Nem akarok tőled semmit... - motyogom lehajtott fejjel, nem nézek rá.
- Megértettem, feldolgoztam, de most nekem kell vigyáznom rád - sóhajt. - Amúgy.. ha nem lettem volna olyan bunkó veled, lenne esélyem? - kérdezi. Ezzel most gondolkodóba ejt, és megint olyan helyzetbe hoz, hogy nem tudom mit fog reagálni, ha azt mondom, igen és mit ha nem. Bár valószínűleg ha a nemet mondom, akkor békén hagy.. De ha igent? Egyáltalán görbülhet a szám az igen felé? Lenne esélye?
- Nem hiszem... - mondom végül elfordítva fejem tőle és egy majdnem mellettem lévő fa törzsét tanulmányozom inkább minthogy Sehun szemébe nézzek.
Csend telepszik közénk, lassan már kezd egyre kínosabb lenni. Mit csináljak, hogy feloldódjon?
- Akkor legyünk csak barátok, rendben? - töri meg a csendet egy kecsegtető ajánlattal a számomra. - Miért nem akarsz egy barátodra nézni? - kérdezi lágyan.
- De tényleg csak barátok, igaz? - remegő hanggal kérdezem. Hallgat.
- Mindent megteszek, hogy így legyen - hangja bizonytalan. Ha egyedül nem megy neki az talán majd az én segítségemmel... Lassan fordulok felé és halvány mosollyal arcomon biztatom.
- Akkor legyünk csak barátok...





És most egy rossz hírt kell közölnöm... Egy ideig szünetelni fog a történet. 
Mivel családi gebaszok rendesen összegyűltek nálunk...
Ne haragudjatok rám!!! *könnyeivel küzd*