31.rész

Az ígéretek azért vannak, hogy betartsuk azokat, nem pedig azért, hogy be se teljesüljenek, vagy cserbenhagyjon minket a másik fél. De vannak érzések, melyek, ezeket az ígéreteket felakarják borítani, holott mindent megteszünk a megtartásában. De van értelme? 

- Min gondolkozol? 
- Csak hülyeségeken – suttogom legjobb barátnőmmé vált lánynak, aki mellettem fekszik az ágyban és együtt nézzük a plafont, bár semmit sem látunk, mert korom sötét van. 
- És mik azok? – nem adja fel. 
- Hogy még véletlenül se csináljak meggondolatlan dolgot – sóhajtok.  
- Ezt meg hogy érted? – kíváncsiskodik, és tekintetét felém emeli. 
- Hogy ne keveredjek erdőbe, ne bízzak meg egy farkasban, és szerezzek új barátokat, ha úgy tartja az élet is, hogy nekem azt kell. 
- Már nem vagyok elég? 
- Te vagy a legjobb – felé fordulok. Még mindig nem hiszem el, hogy miket tett értem ez a lány, és hogy az élet egy ilyen jó baráttal ajándékozott meg engem.

A világ legrosszabb dolga a várakozás, a várakozás melyet egy idegen szám csörgése szakít félbe, s mikor felveszem, bátyám szól bele és azt mondja, most már minden rendben lesz. Abban a pillanatban azt hittem tényleg... De csak félig sikerült Kris-ék terve. Soah itt van mellettem, de Luhan nincs...

- Hol van ő? – kiabálok Lay-nek. Semmit se mond, csak elfordítja a fejét. - Azt mondtad minden rendben van! 
- Reita! Higgadj le, Soah itt van, Luhant nem tudtuk elhozni... – megfogja vállaim s szemembe néz. - Felejtsd el őt!

Szörnyű érzés volt az a pár perc, ami kínkeserves sírásban végződött. Elakarom feledni azt a napot, mikor Luhan-al találkoztam, de miben lenne más az életem? Könnyebb lenne, nehezebb? Vagy talán már nem is lenne?

- Aludjunk, holnap még suli van... – ásít Soah és gondolom nyakáig húzza a takarót. 
- Jó éjt - suttogom.

- Mond el mi történt... – motyogom a barátnőmnek.
- A lány az oltárhoz sétált aztán elkezdődött az egész, Tao és Chen hamar elkezdtek verekedni, mindenki rájuk figyelt, s az őrök odamentek hozzájuk, Luhan megcsókolta az idegesen utasító lányt, hogy befogja, de a csaj túl korán eszmélt és Luhanra rakott egy bilincset. Gondolom Luhan terve az lett volna, hogy hátha lefagy a csaj vagy valami ilyesmi. Xiumin jött oda hozzám, leütötte azt az egy embert, aki még mellettem volt, majd kifutottunk onnan. Hallottam, hogy az a lány azt kiabálta, hogy hagyjátok elmenni. Hatan jöttünk el, sajnos Luhan ott maradt... 

- Lányok ébresztő... – Sara hangjára térek vissza az álmomból és kómásan ülök fel. 
- Fáradt vagyok – dörmögi a párnába Soah. Ránézek, majd sóhajtok egyet, ahogy eszembe jut az álom. Kitakarom magam és törökülésben felé fordulok.
- Felkelni... – motyogom a lánynak, de nem reagál. - Te akartad... - mondom és elkezdem oldalát csiklandozni, mire hangos nevetéssel kezd vergődni, s megfogja mindkét csuklóm.
- Fent vagyok, fent vagyok - nevet, majd szép lassan lehiggad és mosolyogva kifújja magát. – Olyan vagy mint Xiumin... - motyogja. 
- Igen? Ő is keltett már így? – vigyorgok a lányra. 
- Ühüm, de veled nem fogok utána lefeküdni! – pattannak ki a szemei s rám mered. Nagyokat pislogok, majd elnevetem magam és arrébb húzódom. 
- Az kéne még - kikelek az ágyból. Annyira örülök, hogy legalább nekik összejött a dolog. Én támogatom őket, s nagyon boldog vagyok, mikor rájuk nézek. Két hónapja már, hogy történtek ezek a dolgok, de még mindig éles képként szoktak levetülni lelki szemeim előtt az emlékek. Két hónapja nem láttam Luhant, de Xiumin úgy tájékoztatott, hogy végül hozzá ment a Changhee-hoz és a lány boldog, Luhan pedig szenved. Annyira sajnálom, hogy nem tudtam semmit sem tenni... 
Sehun, ő van mikor ír nekem egy rövidke üzenetet, de sose válaszolok neki, néha elmosolyodom kedvességén, de fáj is... 
Lay még az, akivel tartom a szoros kapcsolatot, rengeteget mesélt nekem a családunkról, a barátairól, hogy milyen életet élt. Szinte össze sem lehet hasonlítani az enyémmel. 
Mióta Soahval egy osztályba kerültem, ott is minden megváltozott. Az osztálytársak másképp viszonyulnak hozzám, nem annyira néznek levegőnek, sőt, van mikor meg is szólítanak. 
Sokat változtam három hónap alatt, ez köszönhető Sehunnak, Laynek, Luhannak és a legjobban Soahnak.

- Rei...elmegyünk suli után fagyizni? - suttogja a fülembe kérdését Soah, miközben a tanár nagyban ír a táblára. Válaszképp bólogatok és mosolygok. Boldogan fordul vissza a füzetéhez a lány. Kicsit furcsa, hogy szeptember vége van, de ő most akar fagyizni, nem lenne jobb egy kis sütit megenni? 
Kinézek az ablakon, s merengek a sárga leveleken. Szeretem az őszt. Nincs már olyan meleg, de az elején még túl hideg sincs...
Nekem ez a kellemes idő.

***

- Áh, nem tudom, miért van ilyen hideg! – sipákol Soah miközben sétálunk az utcán. 
- Biztos fagyit kérsz? – dörzsölöm a karom, mivel én is elkezdtem fázni. Már csak attól, hogy Soah fagyit akar enni. 
- Igen! – rávágja. - Na jó lehet süti is, de a kedvenc helyünkre megyünk! - ellent mondást nem tűrően néz rám. Bólintok kicsit eltátva a számat. Majdnem megszólaltam, hogy a sütik azok egy másik helyen finomabbak, de inkább befogtam. 
Gyorsan szeljük át a fél várost és érkezünk meg a kedvenc fagyizó helyünkhöz, ahol most sütit fogunk enni. Benyitunk és megszólal az ajtó felett lévő csengő, mely azt jelzi, hogy valaki bejött, vagy kiment. Szétnézek a bent lévő embereken, s meglátok egy barna hajú fiút, majd ahogy lassan erre fordulva ránk néz, nagyot nyelek és megfogom Soah kezét. 
- Me..menjünk innen – dadogom barátnőmnek, aki követi tekintetem, majd megszólal. 
- Nem megyünk! 
Ijedten nézek rá és nem értem mi folyik itt. 
- Meg kell beszélnetek a dolgokat, ez így nem állapot. Rei, tudod mit érzel és nem vagy vele egyedül – suttogja az utolsó mondatot. Most ő fogja meg az alkarom és a fiúhoz vonszol, majd leültet vele szembe. Nem merek ránézni, de felállni sem. 
- Tied a pálya, el ne szúrd nekem - hangzik barátnőm biztató mondata a fiú felé, amiben kissé feltűnik a fenyegetés is, majd kimegy a cukrászdából.
Ah, miért kell nekem ilyen helyzetekbe keverednem?