12.rész

Egy kiadós Sara vs én beszélgetés után, értetlenül nézek ki a fejemből, olyan üres minden, semmit sem tudok felfogni... Most tényleg higgyem el, hogy Luhan át tud alakulni emberré? Ahogy ezt átgondolom akaratlanul is a szőke fiú ugrik be. Pupilláim összeszűkülnek, és mint a villám hasít belém a felismerés: ezért nem mondta el a nevét, mert gyanakodtam volna. Tehát akkor Luhan az a szőke fiú lenne? Ekkor lép ki a fürdőből Kai és jön mellém a konyhába. Amint meglátom, hogy egy pólóban és boxerben virít, arcszínem egyből vörösre vált, közben azt is elfelejtem, hogy kérdezni akartam tőle.



- Nem vagy éhes? - kérdezi és a hűtőhöz sétál.
- E-egy kicsit - dadogom és nyelek egy nagyot.

- Szégyellős vagy? - meglepetten néz rám.

- Hát, nem vagyok hozzászokva - levezetem tekintetem a padlóra.

- Bocsáss meg, máris felveszek egy nadrágot - mondja és futás hangjait hallom. Felkapom a fejem és már csak a szobába eltűnő alakját látom. Megnyugodva sóhajtok fel, s mikor kijön egyből mosolyt húzok arcomra. - Általában egyedül vagyok itt, így nem szoktam meg, hogy mindig legyek teljesen felöltözve - kuncog, közben az egyik fiókhoz megy, amiből kivesz egy villát meg egy lapos fakanalat. - Na meg lányok társasága itt ritka - kacag magán. 

- Volt már barátnőd? -hajolok előre és az asztalra könyöklök, majd öklömre támasztom állam. De úristen miket kérdezek én?!

- Hm, régen volt egy fél éves kapcsolatom, de akkor csak 15 éves voltam - mondja elgondolkodva. 

- Fiatal - mosolyodom el.

- Igen, bár az a csaj akkor volt 20 éves - nevet, nekem meg kikerekednek a szemeim. Ahogy meglátja a reakciómat elkomolyodik és inkább elkezdi csinálni a kavarós tojást. Készített hozzá pirítós kenyeret, meg teát, s szépen megterítve tette le az asztalra. 

- Kai, kérdezhetek valamit? - fogom kezembe a pirítóst.

- Majd reggeli után - mosolyog és a tányéromra mutat. Bólintok. 

Amint végeztünk, s már csak a teánkat iszogattuk, végre feltettem a kérdésem:

- Hogy néz ki Luhan emberként? - mereven figyelem reakcióját, ami egy kis meglepettséget mutat, ami csak pár pillanatig tart, majd elmosolyodik. Hangos csikorgással tolja ki a székét, majd a nappaliba sétál, én a széken fordulok és figyelem. Egy fehér kis méretű könyvvel tér vissza, vagyis inkább ez egy képes album, ahogy közelebbről megnézem. 

- Ebben vannak a megörökített emlékek - mosolyog és tenyerét rajta tartja. - Vedd úgy, hogy most újabb titkokba avatlak bele - mondja s elém tolja. Sóhajtva érintem meg a tárgyat majd lassan kinyitom, szerencsére nem egy üres lappal találtam magam szembe, hanem Kai és egy másik srác közös képével. Kérdőn pillantok fel Jonginra. [Kép]

- Ő itt Taemin az egyik legjobb haverom a városban lakik, meg szerintem ugyan abba a suliba jár amelyikbe te is - gondolkodik el. 

- Értem, és ő tudja... - nem fejezem be, de szerencsére felfogja egyből mire akarok kilyukadni.

- Nem, te vagy az első akit beavattunk - sóhajtja és helyettem lapoz egyet. - Ez Luhan - bök az egyik képre amin szintén Kai és a szőke srác szerepel.[kép] Szemem hatalmasra nyílik ahogy rájövök sejtésem bebizonyosult, Luhan tényleg az a szőke srác. Akkor minden ami volt... a parkban, az utcán, mikor utánam jött... mikor megmentett... az mind... Luhan... 

Levegőt kapkodom és érzem hasamban a gyomorgörcsöt. Kai aggódóan teszi kezét a vállamra és feláll, hogy hátam simogassa nyugtatásképp. 

- Nyugodj meg, mi a baj? - hangja remeg aggódó idegessége miatt. Megrázom a fejem és próbálom magam lenyugtatni.

- Fáj a hasam - mondom végül. 

- Sajnos, itt nincs gyógyszerem, de felmegyek Suho-hoz, addig pedig feküdj le egy kicsit - felsegít és a szobájába visz. - Azonnal jövök - motyogja és már szalad is. Felsóhajtok és lehunyom szemem. Igazából nem fáj a hasam, vagy ha mégis az csakis a mostan felgyülemlett izgalom miatt. Felkelek az ágyból és visszamegyek az albumhoz és újra a képet nézem, majd lapozok tovább. Több képen is szerepel Luhan, akár Sehunnal vagy Chanyeol-al. Kris is felbukkan egy-két képen  meg ismeretlen arcok... ők biztos a többi farkas.

- Reita... - csapja meg fülem egy hang, ami a nevem mondja. Megpördülök s az ajtóban megpillantom Luhant...emberként... Most mintha pillangók repkednének a gyomromban, lábam remeg, tenyerem izzad. Az idegesség arcomon is látszik. Legszívesebben most hozzávágnám az egész képes albumot és mindenben kérdőre vonnám de csak ennyit tudok kipréselni ajkaimon: 

- Miért? 

- Nem volt más választásom - feleli egyből és megindul felém.
- Mindig van választásunk - mondom gombóccal torkomban, minek következménye, hogy elfojtott lett a hangom.
- De nekem nem volt - mondja és egy az egyben elém lép. Erősen íriszeimbe fúrja sajátját és lassan végig simít a karomon. Másik kezével tarkóm fogja meg és feje vészesen lassan közeledik arcomhoz. Hallom szuszogását és szívem gyors verését. Egy pillanat, ennyi volt s már párnáit sajátomon érzem. Nem ellenkezem, lassan lehunyom szemem, de mire élvezhettem volna a helyzetet, hátra lép, ezáltal elválik tőlem. - Kérlek figyelj rám... - sóhajt egy nagyot. - Ne hagyd magad becsapni, kitalálok valamit, és vigyázz magadra - mondja de csak az utolsó két szó jut el az agyamig.
- Hova mész? - kerekednek ki szemeim.
- Egy ideig nem találkozhatunk, csak, hogy biztonságban légy, és ne aggódj, hamarosan mindent elfogok neked magyarázni - újra közelebb lép hozzám, de most csak, hogy átöleljen. Nem tétovázom, én is azonnal hátára simítom kezeim. Mélyen szívom magamba mámorító illatát.
- Te is vigyázz magadra - mondom ahogy eltávolodik tőlem és elindul ki a a házból, amit könnyes szemekkel figyelek. Mikor eltűnik, zokogva és tudatlanul esek a földre.


Nem tudom mennyit sírhattam, de már csak karokat éreztem hátamra csúszni és a személy mellkasába bújva találom meg vigaszom.
- Semmi baj... mi történt? - sírásom abba marad, ahogy felismerem a hangot, amit ritkán hallok, de ha hallom is, akkor nem kedvesen szól hozzám, de most mégis...
Könnyes szememmel felnézek az arcára, s az övéből csak sajnálat és unalom tükröződik.