15. rész

- Kész van? – türelmetlenkedik a lány.

- Eeegy pillanat – mondom és a mini sütőből kiveszem a meleg szendvicseket, majd berakom a következő adagot. Egy szeletet elé rakom, a másikat pedig magamhoz veszem. Most kicsit lecsendesedett a vihar, ahogyan Reita is, de eddig folyamatosan cirkuszolt nekem.

- Ezután mit fogunk csinálni? – kérdezi második falatja lenyelése közben.

- Egyél! Majd utána beszélünk! – hangom kicsit parancsolósra sikeredet, mire durcásan eszik tovább.

Tényleg… mit csináljunk? Kint program nem lehet, vele még a villámokat sem lehet nézni. Régen mi Luhannal mindig kint voltunk. Most hogy Reita itt van, hogy fog alakulni a barátságom Luhannal? Vajon eldob, mint egy darab papírt? Gondolatmenetem közben észre sem vettem, hogy végig Reitát néztem, csak akkor mikor már a kezét kezdte előttem lóbálni, hogy mi bajom lehet.

- Csak gondolkodom, mit tudnánk csinálni – legyintek, és a sütőből kiveszem a másik adagot, majd az asztalra helyezem.

- Hát végül is, megpróbálhatok aludni… - fújja ki a levegőt és az ételére mered. – Amúgy… Kai nem jött vissza? – kapja rám a tekintetét. Én meg majdnem kiköptem a számban lévő falatot. Megvárja, míg lenyelem. – Hm?

- Nem fog már jönni – mondom nemes egyszerűséggel.

- Arra rájöttem – felfújja az arcát.

- Akkor miért kérdezed, okoskám? – hunyorgok rá.

- Ne legyél már ilyen… kedvesen szimpibb vagy – motyogja, mire a mellkasomban furcsa érzés kezd feltörni. Mi ez? Mit jelentsen ez? Nem fogok csak az ő kedvéért mindig kedves lenni!

- De az nem én vagyok – fújtatok.

- Tehát te egy bunkó és undok személy vagy? – biggyeszti le ajkait.

- Pontosan – mondom ki határozottan, csak az a baj, hogy nem gondolom komolyan. Hahó Sehun! Nem az a dolgod, hogy eltaszítsd magadtól!

- Köszönöm a vacsorát – mondja. Feláll és átsétál a nappaliba, majd lefekszik a kanapéra. A széken hagyta a takarómat, a szendvicsét pedig a tányérján. Nem csodálom, ha elment az étvágyat, még nekem is elment, a legvisszataszítóbb pedig, hogy magamtól. Elrakom, a megmaradt szendvicseket a hűtőbe majd fogom a takarót és kanapéhoz megyek. Ráteszem a háttámlára és bemegyek a szobámba. Kiveszek néhány alvós ruhát a szekrényből, s visszamegyek a leányzóhoz.

- Tessék, menj, fürödj meg – dobom a fejére. Leveszi majd értetlenül néz rám. – Addig menj, míg csendes a vihar – sóhajtom. Bólint és átmegy a fürdőbe. Megkönnyebbülten ülök le a kanapéra és bekapcsolom a tévét, de semmi adás… Vissza kikapcsolom, szemem lehunyom és elég nehéz visszatartani azt, hogy ne aludjak el.

Reita Pov:

Még élvezném is Sehun társaságát, de ha undok velem, hogyan tegyem? Bár, csak néha vannak beszólásai, amiket ellehet viselni, de ha még azok se lennének… „Az élet körforgása”  Na, igen, mindig kellenek a nehéz esetek. Miután végeztem a fürdéssel felöltöztem, s indultam volna ki a fürdőből, ekkor egy hatalmas puffanást, dörgést hallottam és egyszeriben számból is kijön egy sikoly és összeesek a földre. Korom sötét lett a fürdőben. Nem merek megmozdulni.

- Sehun? Sehun… SEHUN? – mondom a fiú nevét egyre hangosabban, de hangom csak remeg, ahogy a testem is.

- Reita? – riadt a hangja. –Bent vagy? – bekopog, mire megrezzenek. Az ég újból elkezdett hangosan morajlani és villámokat egymás után szórta. Halvány fény szűrődik be a kicsi ablakon. – Bemegyek – jelenti ki, ekkor benyit én pedig felpattanva szorosan átölelem derekát és mellkasába kezdek sírni. Lassan teszi kezét a hátamra és nyugtatása ként dörzsölgeti a felületet.

- Semmi baj… itt vagyok – suttogja. Hangja most mintha nyugtató lenne a számomra. Sírásom lassan elapad és engedek szorításomból, viszont ő nem. – Próbáljunk meg aludni, rendben? – kérdezi kómás hanggal.

- Rendben – nyelek, egy nagyot. – Elengedsz?

- Nem – feleli mire nagyra nyílnak a szemeim. – Még egy kicsit maradjunk így – szorít. Mi lelte? Tűröm ahogy ölel, s végül én is visszaölelem.

- jól vagy? – kérdezem pár perc elteltével. Bólogat. – De biztos? – arcára nézek, de a sötétben nem látok semmit, csak a villanásokkor látom, szeme csukva és egy enyhe mosoly bujkál arcán.

- Olyan jó most így – suttogja.

- Mi lett veled? Beléd csapott a villám? – kérdezem, mire lassú hahotázásba kezd. – Nem viccnek szántam – motyogom, de mintha meg sem hallotta volna. Elenged és arrébb áll, de ekkor megint félelem tör rám. – Most, hogy jobban belegondolok, jobb volt, míg öleltél – hadarom és közel lépek hozzá. Hangosan felnevet.

- Na gyere – mondja és behúz a szobájába.

- Az áram már nem jön vissza? – kérdezem félve.

- Majd reggel megnézem… Nincs, azaz isten, hogy kimenjek a főkapcsolóhoz – rázza ki a hideg. Befeküdünk az ágyba, Sehun betakar, minket majd a feketeségbe bámulunk. Szemem lassan le és felnyitogatom, mindjárt leragad és elnyom az álom, már nem kell sok, mikor is megérzem Sehun karját átfonódni a hasamon. Nem merek megmoccanni, de még levegőt venni is alig.

***

Isten tudja, hogy de sikerült elaludnom. Reggel egyedül kelek az ágyban, így kibotorkálok a nappaliba, de itt sem látom a fiút. Fejem vakarva nyitom ki az ajtót, minden tiszta sár, faágak a földön. Mint egy katasztrófa övezet.

- Jó reggelt! – hallom Sehun hangját, de nem látom.

- Szellem lettél? – kiabálok a semmibe.

- Igen, talán baj? – hirtelen a hátamnál terem és igen közel hozzám. Kezem mellkasomhoz kapom és megpördülök.

- Mást ijesztgess! – csapom mellkason és sóhajtok egy nagyot.

- Még meggondolom – nevet. – Készítettem reggelit, edd, meg aztán hazaviszlek – mosolyog.

- De én nem akarok hazamenni! – megrázom a fejem és kezeimmel egy X-et formálok. Sehun megforgatja, a szemét majd elmegy mellettem. Pufogva megyek vissza a lakásba és megyek a konyhába. Egy isteni reggelit rittyentett össze, amit elég hamar elpusztítok.

***

- Végre, hogy itt vagytok – tárja ki az ajtót Sara. Vagytok? Nem csak engem várt? – Gyertek – invitál minket be. – Te lennél akkor Sehun, igaz? – mosolyog Sara.

- Igen… és sajnáljuk, hogy ott tartottuk pár napra Reitát. – Na, ez aztán a nyalizás Sehun… minden elismerésem a tiéd. De mire fel?

- Nem mondom, hogy mindig ott lehet nálatok – karolja át a vállam Sara. – De ha te eljössz érte, és téged is megismerünk, meg talán a többieket is, akkor talán – hangsúlyozza. – Megbízom bennetek – szigorú tekintetét Sehun könnyedén állja. Azt az eget, mi folyik itt? Miről maradtam le? Mehetek a srácokhoz, amikor csak szeretnék?

- Majd szólok akkor a srácoknak, hogy jöjjenek – mosolyog. – Nos, akkor nekem mennem kell. – illedelmesen meghajol kicsit. – Rei, ki kísérsz? – kedvesen néz rám. És hogyan hívott? Rei? Eddig még egyszer sem becézett. Bólintok és kimegyek vele az ajtón. – A számom beleírtam a telefonodba, a tiéd is megvan, ha bármi van, azonnal hívj . – mondja szigorúan. Visszanézek az ajtóra. Valami varázsereje lenne?

- Rendben van – csodálkozva nézek rá. – Vigyázz magadra – szám felgörbül.

- Te is – motyogja, és hátat fordítva elindul. Váll rántva megyek vissza a kíváncsiságtól habzó Sarához.

Nagyot nyelek, félek mi lesz most… elmeséltem neki, hogy mik történtek, nem is nagyon köntörfalaztam, mert nem tudtam, volna mit kitalálni, mert már amik történtek is szinte mesebeliek. Azt az egyet viszont még mindig nem árultam el, amit Kai mondott nekem a farkasokról, úgyhogy csak emberekről és emberként történő dolgokról tud Sara. De ami eljutott a tudatáig az ez volt:

- És az a fiú komolyan megcsókolt? – döbbenet minden jelét látom rajta. Hát igen… nem is Sara lenne az.