14.rész

Sehun pov:

Pár órát kint töltöttünk, majd visszamentünk a lakásunkba... akarom mondani a lakásomba, egész idő alatt fárasztottuk egymás agyát, nem is csodálom, hogy mikor hátsója kanapéra került már be is aludt. 
Egyedül hagyni nem merem, de szóltam Kainak, hogy hozza át a táskáját. 

- Minden rendben volt ma? - aggódva kérdezi a ház előtt toporogva, Reita táskájával a kezében. 
- Persze - veszem el tőle a hátizsákot. - Egész jól összebarátkoztunk. 
- Egész jól? Ezt hogy érted el? - csodálkozik.
- Na mi van? Nem nézed ki belőlem, hogy mondjuk, tudok kedves is lenni?
- Most nehezen, főleg, hogy mennyire ellenkeztél - fintorog.
- Kai, Kai... Ne becsülj engem alá - hahotázok. 
- Rendben - morogja. - Most mit csinál? 
- Alszik – mondom kurtán. 
- Rendben, ha felkel, szólj neki, hogy van egy nem fogadott hívása Saratól. - mondja és közelebb lép hozzám. - Nagyon vigyázz rá, egy haja szála se görbüljön – fenyeget meg úgy, hogy csak én halljam. Elmosolyodom és megveregetem Kai vállát, s eltolom.
- További szép estét Hyung - intek neki és vigyorral arcomon visszamegyek a lakásba. Még hogy egy haja szála se görbüljön… Jajj de megijedtem. Nem tudja ő, hogy miket beszél. Ledobom, a táskáját az előtérbe majd elmegyek fürdeni.

Hogy kéne rávennem Reitát, hogy csak egy kicsit is belém szeressen?
De leginkább arra kell majd vigyáznom, hogy én ne bakizzak. Az senkinek se tenne jót.

Egyik tervet dobtam el a másik után míg lefürödtem, majd melegítőben és egy pólóban, fejemen pedig egy törölközővel hagyom el a fürdőt. A kanpéhoz sétálok, de még mindig az álmok szigetén jár ez a lány. Megkell hagyni, elég aranyosan szuszog. Megtámaszkodom a kanén és nézem pár másodpercig az arcát majd a csendbe belekúszik egy furcsa klasszikus zene. Felkapom a fejem és a hang forrását keresem, amit Reita táskájában találok meg. Kiveszem a mobilját és látom Sara a nevelőanyja nevét a kijelzőn. Kifújom, a levegőt majd felveszem a készüléket.
- Igen tessék? – szólok bele, bár lehet mondanom kellett, volna, ki vagyok, és mi a helyzet, mert akkor ezt kihagyhattuk volna:

- Úristen! Te meg ki vagy? Hol van Reita? – hisztizek a nő.

- Nyugodjon meg kérem. Én Reita barátja vagyok Sehun, nálunk van, most épp alszik – mondom neki, közben az előszobából figyelem az alvó lányt.

- Oh, te vagy annak a farkas kutyának a gazdája? – teszi fel a kérdést.

- Valami olyas mi – zavartan vakarom a tarkóm és elfordulok, hogy kimehessek az udvarra és nyugodtan beszélhessek.

- És minden rendben van? – aggódva kérdi. Milyen nyugtató a hangja még így is.

- Természetesen, aggodalomra semmi ok. Luhan is és Reita is jól vannak, kicsit sokat játszottunk ma, így Reita fáradtan kidőlt és már vagy egy órája húzza a lóbőrt – mosolygok, miközben kicsit füllentek. Mert hát az igazat mégsem mondhatom el, az milyen lenne már?

- Rendben van, de Reitának holnap haza kell jönnie, csak három napra engedtem el, és már nagyon aggódok érte és a férjem is gyanakszik – mondja halkabban.

- Nem maradhatna mégis itt nálunk? Tudja kissé unalmas itt és Reita egy kis vidámságot hozott közénk – próbálom meggyőzni, valamennyire az igazsággal, mert ha ő nem tolta volna ide a képét, most minden sima rutinban menne, ami már lassan kezd unalmassá válni.

- Nem is tudom… Féltem, de talán ha személyesen találkozom veletek, meggondolhatom magam – sóhajtja, mire felcsillan a szemem. Tehát ha csak találkozna, velünk megengedné, hogy itt legyen? Hm…

- Akkor ha holnap hazaviszem bemutatkozom önöknek – felelem.

- De nem mondom szászszázalékra, hogy elengedem – hátrál beszédének visszakozásával.

- Ez csak természetes – mondom mosolygósan.

- Mennem kell, kérlek, mond meg neki, hogy hívtam és ha felkelt hívjon ő is fel, beszélni szeretnék vele – hadarja el. – Szia.

- Visszhall – köszönök el és már meg is szakad a vonal. – Ez elrendezve, kíváncsi leszek mi lesz holnap. – nagy levegőt veszek és felnézek az égre. Már gyülekeznek is a viharfelhők. Zsebreteszem a telefont és elpakolok kint, aminek ártana az eső azt berakom a fészerbe, amit nem tudok, azt pedig letakarom.

Mikor belépek, a házba egy hatalmasat dörög az ég, mire Reita felpattan a kanapéról. Erre bezzeg felkel, de amikor majdnem a lábamra ejtettem a vas rudakat, arra nem… Szemével félve keres valami megbízható pontot, s mikor meglát engem arca elgyengül és felsóhajt. Nyakamból kiveszem a törölközőt és ledobom a fotelra, majd mellé sétálok és leülök.

- Jót szundiztál? – kérdezem elterülve.

- Bocsi… - hajtja le a fejét és ismét ujjaival játszik. Térdét felhúzza majd átkarolja azokat.

- Semmi baj, biztos kimerültél – nyújtózok egyet. – Ha szeretnél nyugodtan fürödj le. – Megrázza a fejét és rám néz.

- Nem merek – motyogja.

- Hogyan? Nyugi, nem fogok leskelődni, ha erre, gondolsz – pislogok nagyokat.  Ismét megrázza a fejét.

- Nem szeretem a viharokat és főként egyedül nem szeretek lenni – fejét térdére hajtja.

- Oh, értem – csodálkozom el és a tévére nézek, amiben semmi adás nem megy, csak a feketeséget látom. – Akkor mit fogsz csinálni? Egész éjjelre mondták a vihart és igaz… Elég nagy felhők kezdenek gyülekezni felettünk – mondom ki ekkor újabb dörgést hallunk. Reita összerezzen és még egy nyüszítő hangot is kiad magából. – De hát mikor elszöktél otthonról akkor is vihar volt - elképedek.

- Nem! Akkor csendes zuhogó eső volt – nyel egy nagyot.

- Ja, bocsánat – szökik fel a szemöldököm. – És mit szeretnél csinálni a vihar alatt? Vagy adjak füldugót és el tudsz úgy aludni? – Most is fejét csóválva kezdi a válaszadást.

- Nem szeretem, ha a fülemben van valami és úgy kéne aludnom.

- Akkor nem fogsz aludni – rántok vállat. Nem vagyok én mindig segédszolgálat. –Sara hívott, azt mondta majd hívd fel – adom neki oda a telefont. Meglepve néz rám majd eljut az ágyáig amit mondtam. Elveszi tőlem a telefont, de csak nézi a kijelzőt. – Nem hívod fel ? – előre hajolok, és úgy nézek arcára.

- Minek? Úgy is csak az aggódását hallgatnám – sóhajt és maga mellé helyezi a készüléket.

- Csak mert szeretnek – mondom, ekkor egy hatalmasat villámlik és követi a dörgés. Reita egy kiskutyát megszégyenítő nyüszítéssel bújik hozzám. Akaratlanul is elpirulok, a jelenlegi helyzeten. Reita szorosan öleli a karom és arcát felkaromba temeti. Egész teste remeg. Lassan megérintem és abbamarad a remegése. – Nem lesz baj… - sóhajtom.

Behúzok minden függönyt, de még így is átjönnek rajta a villámok fényei. Reita a szobámban, az ágyamban találta meg a helyét. Arcát a párnába temetve fején pedig a takaróm pihent. De egy pillanatra, sem hagyta, hogy elmenjek mellőle, pedig már lassan kezd kilyukadni a gyomrom, olyan éhes vagyok.

- Reita? – szólok hozzá szenvedő hanggal. Kinéz rám a takaró alól. – Éhes vagyok – gügyögöm.

- Igazából én is – elkezd csámcsogó hangokat kiadni. – Meg szomjas is vagyok. – leszedi magáról a takarót és végre láthatom arcát.

- Akkor mi lenne, ha készítenénk valamit? – mosolygok rá.

- De én… - felhúzza orráig a takarót.

- Ne hisztizzél már! – homlokráncolva szólok rá és eltűnik a mosolyom. – Végig itt vagyok, nem kell félned… - Megszeppenve, bár de lehúzza a takarót majd teljesen kitakarózik s látom, hogy lába össze van húzva. Megdörzsölöm két ujjammal a homlokom. – Hozhatod a takarót is, ha úgy jobb. – Nem is kell neki kétszer mondani. Feláll, vállára teríti az anyagot, összefogja maga előtt és mosolygósan néz rám, mindaddig, míg nem villámlik és dörög egy nagyot. Csak nevetek rajta, amit nem néz jó szemmel. Kiszállok én is az ágyból és kilépek a szobából, majd a konyhába megyek. Reita leül az egyik székre és onnan figyeli minden egyes mozdulatomat.

Azt hiszem… hosszú éjszakának nézünk elébe.