4.rész

Minden visszatért abba a megszokott, unalmas életbe, ami eddig volt. Minden porcikám vágyik arra, hogy visszamenjek oda, ahol életemben csak egyszer jártam, de 18 évem egyik legszebb napja volt!

- Reita, gyere elviszünk a suliba - mondja nevelő apám a bejárati ajtónál. Már 1 hete, hogy itthon vagyok, de most megyek iskolába. A történtek miatt nem sokat mehettem ki a házból, Saráék féltek, hogy megint eltűnök.
- Eltudok menni, nem kell félteni, nem fogok újra elmenni - mosolyt erőltetek arcomra. Sóhajtanak, de végül beleegyeznek és kimennek az ajtón. Mikor aznap visszajöttem, még nem is hívták a rendőrséget, pedig azt hittem már azzal kerestetnek, de nem így volt. De mindegy is!
Befejezem a reggelit aztán indulok a szokásos gyalog úton.
A szomszédban lévő öreg néni kedvesen int nekem, visszaintek és újra mosolyt erőltetek az arcomra. Sóhajtva fordulok a megfelelő irányba, hátamon megigazítom a táskám és: Go!
Vajon mit csinálhat most Luhan? Na és a többiek? Fáj, hogy csak úgy otthagytam őket, de sírás nélkül nem jutottam volna ki az erdőből ha odamegyek.

Kicsit megtorpanok az egyik háznál, egy furcsa érzés kerít a hatalmába, mintha valaki figyelne... Körbenézek az utcán, de senki sem figyel rám, és viszonylag azok az emberek vannak itt, akik mindig is ilyenkor mentek munkába, vagy iskolába.
Lehet most valami mániák fognak kialakulni nálam? Befogok golyózni? Még jobb lesz az életem, mondhatom szép! Megrázom a fejem és folytatom az utat, de újra magamon érzem a tekintetet. Ahogy körbenézek : Semmi.

Az utca sarkához érve megállok, szemem sarkában látok valakit, aki felém fordulva áll. Lassan felemelem rá a tekintetem. Egy szőke hajú fiú az. Szeme nagyra nyílik majd megfordul és elfut, majdnem utána indultam és nyitottam volna szám, hogy utána kiáltsak. De ki ő? Ő figyelt volna? Az ő tekintete égette belém az óvatosságot. De mit akarhat tőlem?
Legszívesebben utána futnék és kérdésekkel árasztanám el, de inkább az iskolába megyek. Amúgy se biztos, hogy ő volt az aki figyelt engem...

***

Lehet a tanóra ennél unalmasabb? Őszintén kérdem... a tanárok magukat nem unják? Hogy egy anyagot újra és újra elmondjanak? Én már tépném a hajam! Elég ezeket egyszer meghallgatni, utána még meg is tanulni... Szerencsémre ez az utolsó órám. Szokásosan egész nap nem beszéltem senkivel, csak ültem a helyemen és füzeteim, könyveim firkáltam tele.

Mindenki nagy örömére megszólal a csengő.

  

- Mei, nem jössz el a városba sétálni?
- De, miért is ne! - hallom a párbeszédet. Mei mögöttem ül, s ahogy ment előre majdnem felesett a táskámban. - Jajj, ne haragudj - mondja egyből. Ő a legkedvesebb lány az osztályban.
- Te ne haragudj - mosolygok rá és felveszem a táskát a földről. Mei tovább megy barátnőjével.
- Szegény lány... Vajon miért szökhetett el otthonról? - hallom még mikor kimennek a teremből Yoon kérdését. 

Sóhajtok és bepakolok a táskámba. Felállok és próbálom minél hamarabb elhagyni az iskola területét.
A kapuban ismét furcsa érzésem támad, mint reggel... Körbe nézek és újra meglátom azt a fiút akit reggel. Most is hatalmasra nyílik a szeme és futásnak ered. A kapun kívülre sietek és nézem, ahogy megint kezd eltűnni, befordul az egyik utcába. Nem hagyom csak úgy annyiba! Elindulok utána, s mikor az utcához érek nagyot nyelek és befordulok én is. Nem tudom miben reménykedtem, talán hogy itt lesz, vagy hogy még fogom látni, ahogy távolodik.
Azért mégis reménykedve elindulok fel az utcán. 

Egyik utcáról megyek a másikra, már lassan azt se tudom, hogy hol vagyok, mikor csoszogós lépteket hallok magam mögül. Lépteim meghosszabbítom és próbálom lehagyni azokat, akik mögöttem jönnek. Mikor elnevetik magukat és fütyülnek, tudtam, hogy mihamarabb elkel innen tűznöm!
-Gyere velünk kislány -szólnak a hátam mögül.
Hirtelen valaki kiugrik a mellettem lévő bokorból, megragadja a csuklóm és maga után húz, nem látok mást, csak egy szőke bojtot, s én azután futok. Behúz az egyik ház oldalához és háttal maga elé állít s számra tapasztja a kezét. A futás miatt szaporán veszem a levegőt, de a "megmentőmnek" meg se kottyant, légzése normális és mozdulatai is nyugodtak. Mikor meggyőződött arról, hogy tiszta a levegő, kezét leereszti a számról és arrébb lép párat. Megfordulok és beazonosítom a szőke fiút, vagyis amennyire tudom, mert nem ismerem, csak ma óta, ha lehet ismeretségnek nevezni ezt...

- Köszönöm - mondom, bár nem tudom ez jó-e, hisz ha úgy nézzük ő már reggel óta követ engem. Bólint és ismét elakar futni, de most sikerül megragadnom a kezét. -Mi...mi a neved? - lenéz a kezünkre, majd a szemembe.
- Nem mondhatom el - mondja negédes hangon. Szívem mérföldes nagyot dobban, már csak attól, hogy hallottam a hangját. Kezünket nézem, realizálódik bennem mit is csinálok, fülig vörösödöm és elkapom a kezem. Ő kap az alkalmon és elhúzza a csíkot. Újra egyedül vagyok... jobbnak látom, ha most én is haza megyek. 

Szétnézek, hogy biztos tiszta-e a terep és szélegyenest haza veszem az irányt.
- Miért mentem ilyen messze?! - duzzogok magamban már a ház előtt. Majd egy órát sétáltam haza, ráadásul majdnem eltévedtem. 

Meghallok egy morgást a hátam mögül, lassan, remegő lábakkal fordulok meg. Amit látok, az eléggé meglep. - Luhan?! -suttogom. Minden lépését hallom, ahogy felém jön, majd fejét mélyen lehajtva tartja, mint aki rosszat csinált és megbánta azt. - Mit csinálsz te itt? Ha valaki meglát... -feleszmélek és körbe nézek, senki sincs a környéken. - Várj meg itt! - mondom neki. Beszaladok az előtérbe és ledobom a táskám, leakasztom a pulcsim és kirohanok, vissza Luhanhoz. Ugyan úgy áll ott. - Gyere - fogom meg óvatosan nyakán a szőrt és meghúzom kicsit. Azonnal megindul. Az erdő felé veszem az irányt, majd a szélénél megállok. - Vissza kell menned, itt nem biztonságos neked. -guggolok le hozzá és tenyerem közé veszem pofiját. - Nekem is hiányzol, de... - elcsuklik a hangom. Luhan fejét vállamra teszi, úgy viselkedik, mintha átakarna ölelni. - Menj vissza és tudasd Suhoékkal is, hogy jól vagyok - eltolom magamtól és már könnyes szemekkel nézek rá. Felállok és hátrálni kezdek. Hatalmas szemekkel nézi amit csinálok, megpördülök és visszaindulok. Hallom Luhan nyüszítését, és könnyeim utat engednek maguknak. Lépteimből futás lesz és egészen a házunkig tart. Berohanok, majd fel a szobámba. Saraék azt se tudják, hogy mi lelt engem. Bevetem magam az ágyba, takarót a fejemre húzom és így sírok vagy fél órán keresztül. 

Vörös szemekkel ülök fel és megyek a fürdőbe, hogy megmossam az arcom. Hüvös van bent, mert nyitva van az ablak. Oda akarok menni, hogy bezárjam, de ekkor egy vonyítást hallok. Lerogyok a földre és újra csak sírok. Teljesen olyan érzés mintha a legjobb barátomat veszíteném el, a másik felemet...
Igen, tudom, hogy nem tűnt el, de Saraéknak megígértem, hogy nem tűnök el többet. Ehhez pedig jobb ha nem találkozom velük, lehet ha ott lennék, nem akarnék visszajönni ide... ebben biztos vagyok...
Nem akarok eltűnni, akár egy napra se, mert akkor elköltözünk...